Hiszek abban, hogy vannak szakmák, melyekre egyszerűen születni kell. Ezen szakmák egyfajta belső, ösztönös érzéket, ráérzést, képességet igényelnek, amelyek a világ összes iskolájának kijárásával sem sajátíthatóak el. Ezen képességek nem tanulhatóak. Vagy rendelkezik velük valaki, vagy nem…

Meggyőződésem, hogy a coaching is egy ilyen szakma. 

Elmondhatatlanul jó érzés az, amikor az ügyfeleimtől a hálától átitatott KÖSZÖNÖM szó elhangzik. Pedig nem tettem semmi rendkívüli dolgot. Csupán csak figyeltem rájuk. Figyeltem a történeteiket, az arcukat, a légzésüket és a bennragadt gondolatokat…Egy idő után, mindezen információk birtokában egy kérdés fogalmazódik meg bennem. Ez a kérdés nekem egyértelmű, hisz a hallottak alapján „adja magát”, a reakcióból viszont azt látom, hogy közel sem az…Az egyértelműnek vélt kérdés, olyan mély gondolatokat, érzéseket tár fel, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az új út melletti fények felgyulladjanak és bevilágítsák azt. Ezen az úton többnyire már magabiztosan halad az ügyfél előre, hisz tudja, érzi, hogy a végén valami csodás dolog várja. A megkönnyebülés, a megoldás…

Emlékszem a napra amikor egy isteni sugallatra megfogalmazódott bennem a tudat és ezzel együtt a vágy is, hogy én coachinggal szeretnék foglalkozni. Elszántan ástam bele magam a képzések világába és mégnagyobb elszántságal kezdtem szervezkedni családon belül, hogy minél előbb elkezdhessem a tanulást. Ahogy elvégeztem az egyik képzést, éreztem, hogy nekem ettől több kell! Mentem hát tovább…és tovább…és az út még nagyon hosszú! Hisz az ember folyamatosan tanul és ezzel együtt fejlődik is. Az egyik felismerést követi a másik, mígnem egyre magabiztosabbak leszünk és egyre határozottabban tudjuk, hogy képesek vagyunk segíteni másoknak! Jó érzés ott lenni! Jó érzés adni és támogatni! Szeretem ezt a szakmát! Jó helyen vagyok!